REBARBARA

A rebarbara tulajdonképpen nagyon igénytelen növény, amely a kertek árnyékos zugában igen jól érzi magát és akár 10-12 évig is szépen tenyészik. Lapuhoz hasonló hatalmas levelei látványnak is szépek, ezért még díszkertben is megállja a helyét. Fogyasztásra elsősorban vastag, erőteljes levélnyelei alkalmasak, bár Angliában a levelét is fogyasztják. A levélnyelet a növény tövéből nem szabad késsel kivágni, hanem óvatosan kicsavarni, vigyázva arra, hogy a levél hónaljában lévő rügyeket ne sértsük meg. A rebarbara igen változatosan elkészíthető: ivólé, kompót (mint az almából); ugyanígy tésztafélék töltelékéül is használható, de igen ízletes a rebarbara-mártás, -dzsem, -kocsonya. Létezik a szakácsművészetben rebarbaratorta, sőt, készíthető belőle bor is. Zsenge leveleiből az angolok a spenóthoz hasonló főzeléket készítenek. Ásványi anyagokban és vitaminokban gazdag, különösen C-vitamin tartalma igen magas, kalcium-, foszfor- és vastartalma miatt pedig különösen hasznos gyermekek számára. Szaporítása, telepítése ősszel időszerű, mégpedig tőosztással (magról igen hosszadalmas lenne). Úgy kell szétvágni a régi gyökértörzset, hogy az új tőnek szánt darabon 2-3 rügy legyen. Ezt úgy kell beásni, hogy a rügyek felülre kerüljenek és kb. 2 centi vastag földtakaró fedje. A rebarbarát egyébként (novembertől kezdve) fólia alatt is hajtatni lehet. A levélnyelek (szabad földön) egészen júliusig szedhetők, ezután őszig pihentetni kell a növényt, amely szeptemberre ismét megerősödik és levelei, levélnyelei újra szedhetők. Ha erős levélnyeleket kívánunk (ami természetes), amikor felvirágzik, a virágszárakat óvatosan törjük ki belőle. Valamennyi virágszárat azonban nem egyszerre, hanem két-három napos intervallumban, mert különben a növény tönkremegy.